A mai nap az egyik legemlékezetesebb lesz az eddig tapasztaltak sorában. Rákészültem egy kellemes délelőtti oda-vissza Pisa-ra, fél 6-kor kezdünk, fél délre már itthon is vagyunk, mindenki boldog. 3-as légiutaskísérő lettem ma, így a gép közepén segédkeztem beszálláskor, olasz járatokon ez meglehetősen nehézkes dolog, mert sok nagy csomaggal jönnek, szerencsétlenkednek hogy hova is üljenek, hova is rakják az óriásbőröndöket :) Miután végre valahára mindenki leül, nagyot fújunk, hogy már csak egy visszaút van hátra.. Aztán Pisában kiderül, hogy madarak mentek az egyik pisai gépnek, így nekünk kell vinnünk pár száz utast Lameziába és vissza, mielőtt visszaindulunk... Oh no!! Az még 2x másfél óra plusz a beszállás ami a fent említettek szerint hosszadalmas és fáradságos a 100%-osan olasz járaton! És mivelhogy kellemes délelőtti elfoglaltságra számítottunk, négyőnk közül senki sem készült egész napi élelemmel, én odaadtam az egyik szendvicsem a lakótársamnak reggel mert neki nem volt, így már csak 1 szenya és 2 müzli maradt mára.. Valóban hosszadalmas a lameziai járatokra való beszállítás, de legalább az olaszok nem vesznek semmit és gyorsan végzünk a büfékocsival.. Egyedül kaparóssorsjegyet vesznek, azt nagyon komálják.. A főnök légiutaskísérő közben elégedetlenkedik, hogy nem voltunk elég határozottak az utasokkal, nem utasítottuk őket rögtön, hogy a bőröndjüket hagyják elöl a gépen, mert úgyse fog beférni, így le kell vinnünk a poggyásztérbe. Hát márpedig mi aztán határozottak voltunk, de csak az ésszerűség határain belül, pl amíg van hely a kalaptartóban minek vitessük le a bőröndöket a poggyásztérbe? De ezt a number 1 nem érti, riportolni akar minket juniorokat. Később odamegyek hozzá megbeszélni a kérdést és valójában csak nagyon fáradt és éhes és ezért van lent az ingerküszöbje. Nade hát ez akkor se mentség. Szerintem egy légiutaskísérő legyen türelmes a végtelenségig. A kolegákkal is.
Az utolsó járatra az eredetileg 4 órával korábban felszálló gépre várjuk az utasokat. Az olaszok egész türelmes népek, egyrészt senki nem ment haza az utasok közül, másrészt nem frusztráltak különösebben a késés miatt, ugyanúgy teszetoszák a helyfoglalást és pakolást illetően.
Végül 11.30 helyett 17.45-kor landolunk London Stansteden. Ha holnap dolgoznék, biztos törölnének a beosztásból mert nem lenne meg a 12 pihenőórám reggel 5 előtt.. De így semmi vész, megyek haza, hátha valaki főzött valamit, bár ha jól emlékszem minden lakótársam dolgozik. Szerencsére nem jól emlékszem és Zsolti élete eddigi legjobb (mellesleg első) lazagne-jét csinálja, és külön megkér, hogy emlékezzem meg róla a blogomban :) Tényleg parádés lett na. És egy kis gintonic méltó befejezése a napi kalandoknak. Honaptól a megérdemelt 2 nap off.......
Thursday 30 June 2011
Wednesday 29 June 2011
A harmadik hónap..
Kedves Olvasó!
Azt hallottam az az általánosan elfogadott nézet, hogy a stewardesek élete biztosan izgalmas, csomó utazgatás, rengeteg hálás ember, no meg nem mellékesen luxushotelek, csini ruha, kalap..
A magam esetét is izgalmasnak mondanám, csak a habot venném le a történetről :) Amint kimondjuk ugyanis a varázsszót hogy Ryanair, le kell mondanunk a stewikat megillető kiváltságokról, de ne keseredjünk el, a jelen kor kizsákmányoló kapitalista cégpolitikája mellett is meg fogom világítani a szakma szépségeit!
A mai napot például emlékezetes repülésnek eddigi röpke pályafutásom során. Az egyik szintén kezdő spanyol kolega reggel olyan kétségbeesett képet vágott amikor meglátott, hogy már lehetett érezni, hogy nem lesz minden fenékig tejfel. Felvilágosított, hogy az a hír járja, hogy a mai number 1 steward az egyik legszigorúbb a bázison, tehát nem lesz vele egyszerű kijönni. Aztán megérkezett ő, Matthew, vakkantott néhány angolos angol mondatot, amit nemigen értettük, de nem tehettünk mást, elkezdtük a mai lengyel járat előtti megbeszélést. Először is azt kellett eldönteni, ki legyen elöl a gépen az 1-essel (mert ugye 2 stewi ül elöl, 2 hátul). A kis spanyol fiúcska még mindig annyira be volt rezelve, hogy úgy éreztem, egy életem, egy halálom, majd én bevállalom Matthewt. Hogy ki volt a kis spanyollal hátul, az itt most lényegtelen, amúgy egy jellegtelen kis angol csajszi.
Aztán a szokásokhoz híven feltett néhány kérdést repülőbiztonságból és elsősegélyből, de elég nehezen értettük őt, meg amúgy is nyögvenyelősen válaszoltunk mi kis juniorok. Mindenesetre úgy tűnt, megelégszik velük és sprinteltünk a repülőre beszállítani az utasokat. Lengyel járat lévén jól tele volt, és rengeteg kisgyerek, az egész kabin szinkronsírásoktól zengett. A csomagok persze nem fértek be mind a kalaptartóba, akkor futni pár kört, hogy légyszilégyszi rakják a lábukhoz. Amikor már azt hinném, végre sikerült elrendezni őket, kiderül, hogy az első sorban viszont lábnál maradt egy sporttáska, ott viszont kivételesen nem maradhat, mert akadályt képezne egy esetleges evakuálásnál. További sakkozgatások a kalaptartóban. Mire megint minden megoldódna, kiderül, hogy az egyik sorban 2 gyerek ül ölben, összesen tehát 3+2 azaz öten vannak, ami megintcsak szabályellenes, mert egy sorban csak 4 oxigénmaszk van nyomáscsökkenés esetére.. Újabb játszmák, hogy új helyet keressünk a gyereknek a szülővel.
Végre elindulunk, semmi extra, nagyon csöndes nap, alusznak a lengyel utasok, senki nem vesz semmit. Hátul kávézunk, közben spanyol kollégával franciául kezdünk diskurálni, mert kiderül, hogy neki is Franciaországban lett volna az álombázisa, ha lenne ott bázis ugye. Egyszercsak jön hátra Matthew barátunk is, beszúr valami mókásat franciául (gondolom az egyetlen mondat amit tud), aztán sietősen figyelmeztet minket, hogy ne beszéljünk franciául, mert az angol a hivatalos nyelv. Hát ezt mi is tudjuk, de miért is ne érezhetnénk jól magunkat kávézás közben? A visszaúton aztán előrehív minket egyenként, hogy tájékoztasson, nem volt elégedett a reggeli villámkérdésekre adott kevésbé villám válaszokkal, sőt mi több, még franciául is beszéltünk, hát ez mindennek a teteje. És örüljünk, mert annyira jó fej, hogy nem jelenti a feletteseinknek, akik a 3 helyett 50 kérdést tennének fel, amire mind jól kell válaszolni, különben elölről kezdjük a betanulást... Azt gondolom, tényleg nem árt átnézni a tankönyvet, de kicsit jobban fitogtatta annál a hatalmát, mintsem az kifejezetten ösztönzőleg hatna. A francia ügy valószínűleg azért érintette kellemetlenül, mert kihagytuk a társalgásból..
Az utolsó járat végén aztán Matthewnak is előbukkant egy gyenge pontja :) Előttünk egy igen látvános testi adottságokkal megáldott fiatal nő ült, akiről hősünk már felszálláskor megjegyezte, hogy Beautiful! Kérdeztem akkor, hogy mire mondja, erre a tenyerébe írta az ülésszámot: 2D. Azt remélte, dobálni fog kicsit a gép felszálláskor, hogy jobb legyen a látvány.. Leszálláskor, amikor ismét a helyünkön ültünk, a nő nem is feltűnésmentesen szemezni próbált Matthewval, akkor mondom neki, kérd el a számát ha leértünk. A válasza, hogy Á, ő ilyet nem szokott csinálni. Miért, kérdem, miért ne lehetne kikezdeni utasokkal? Máskülönben úgysem látod viszont. Nem, hogy ő azért nem szokta elkérni senkinek a számát, mert túl félénk.. Jaaa, hova lett a kemény kérdezőbiztos, aki riportolással fenyegetőzik? Na, hát ez is érdekes egy eset, nagy az Isten állatkertje.
Ez csak egy röpke történet volt, de ilyenből számtalan előfordul nap mint nap. Remélhetőleg a folytatásban majd kiderül, milyen cég is ez a bizonyos :)
Azt hallottam az az általánosan elfogadott nézet, hogy a stewardesek élete biztosan izgalmas, csomó utazgatás, rengeteg hálás ember, no meg nem mellékesen luxushotelek, csini ruha, kalap..
A magam esetét is izgalmasnak mondanám, csak a habot venném le a történetről :) Amint kimondjuk ugyanis a varázsszót hogy Ryanair, le kell mondanunk a stewikat megillető kiváltságokról, de ne keseredjünk el, a jelen kor kizsákmányoló kapitalista cégpolitikája mellett is meg fogom világítani a szakma szépségeit!
A mai napot például emlékezetes repülésnek eddigi röpke pályafutásom során. Az egyik szintén kezdő spanyol kolega reggel olyan kétségbeesett képet vágott amikor meglátott, hogy már lehetett érezni, hogy nem lesz minden fenékig tejfel. Felvilágosított, hogy az a hír járja, hogy a mai number 1 steward az egyik legszigorúbb a bázison, tehát nem lesz vele egyszerű kijönni. Aztán megérkezett ő, Matthew, vakkantott néhány angolos angol mondatot, amit nemigen értettük, de nem tehettünk mást, elkezdtük a mai lengyel járat előtti megbeszélést. Először is azt kellett eldönteni, ki legyen elöl a gépen az 1-essel (mert ugye 2 stewi ül elöl, 2 hátul). A kis spanyol fiúcska még mindig annyira be volt rezelve, hogy úgy éreztem, egy életem, egy halálom, majd én bevállalom Matthewt. Hogy ki volt a kis spanyollal hátul, az itt most lényegtelen, amúgy egy jellegtelen kis angol csajszi.
Aztán a szokásokhoz híven feltett néhány kérdést repülőbiztonságból és elsősegélyből, de elég nehezen értettük őt, meg amúgy is nyögvenyelősen válaszoltunk mi kis juniorok. Mindenesetre úgy tűnt, megelégszik velük és sprinteltünk a repülőre beszállítani az utasokat. Lengyel járat lévén jól tele volt, és rengeteg kisgyerek, az egész kabin szinkronsírásoktól zengett. A csomagok persze nem fértek be mind a kalaptartóba, akkor futni pár kört, hogy légyszilégyszi rakják a lábukhoz. Amikor már azt hinném, végre sikerült elrendezni őket, kiderül, hogy az első sorban viszont lábnál maradt egy sporttáska, ott viszont kivételesen nem maradhat, mert akadályt képezne egy esetleges evakuálásnál. További sakkozgatások a kalaptartóban. Mire megint minden megoldódna, kiderül, hogy az egyik sorban 2 gyerek ül ölben, összesen tehát 3+2 azaz öten vannak, ami megintcsak szabályellenes, mert egy sorban csak 4 oxigénmaszk van nyomáscsökkenés esetére.. Újabb játszmák, hogy új helyet keressünk a gyereknek a szülővel.
Végre elindulunk, semmi extra, nagyon csöndes nap, alusznak a lengyel utasok, senki nem vesz semmit. Hátul kávézunk, közben spanyol kollégával franciául kezdünk diskurálni, mert kiderül, hogy neki is Franciaországban lett volna az álombázisa, ha lenne ott bázis ugye. Egyszercsak jön hátra Matthew barátunk is, beszúr valami mókásat franciául (gondolom az egyetlen mondat amit tud), aztán sietősen figyelmeztet minket, hogy ne beszéljünk franciául, mert az angol a hivatalos nyelv. Hát ezt mi is tudjuk, de miért is ne érezhetnénk jól magunkat kávézás közben? A visszaúton aztán előrehív minket egyenként, hogy tájékoztasson, nem volt elégedett a reggeli villámkérdésekre adott kevésbé villám válaszokkal, sőt mi több, még franciául is beszéltünk, hát ez mindennek a teteje. És örüljünk, mert annyira jó fej, hogy nem jelenti a feletteseinknek, akik a 3 helyett 50 kérdést tennének fel, amire mind jól kell válaszolni, különben elölről kezdjük a betanulást... Azt gondolom, tényleg nem árt átnézni a tankönyvet, de kicsit jobban fitogtatta annál a hatalmát, mintsem az kifejezetten ösztönzőleg hatna. A francia ügy valószínűleg azért érintette kellemetlenül, mert kihagytuk a társalgásból..
Az utolsó járat végén aztán Matthewnak is előbukkant egy gyenge pontja :) Előttünk egy igen látvános testi adottságokkal megáldott fiatal nő ült, akiről hősünk már felszálláskor megjegyezte, hogy Beautiful! Kérdeztem akkor, hogy mire mondja, erre a tenyerébe írta az ülésszámot: 2D. Azt remélte, dobálni fog kicsit a gép felszálláskor, hogy jobb legyen a látvány.. Leszálláskor, amikor ismét a helyünkön ültünk, a nő nem is feltűnésmentesen szemezni próbált Matthewval, akkor mondom neki, kérd el a számát ha leértünk. A válasza, hogy Á, ő ilyet nem szokott csinálni. Miért, kérdem, miért ne lehetne kikezdeni utasokkal? Máskülönben úgysem látod viszont. Nem, hogy ő azért nem szokta elkérni senkinek a számát, mert túl félénk.. Jaaa, hova lett a kemény kérdezőbiztos, aki riportolással fenyegetőzik? Na, hát ez is érdekes egy eset, nagy az Isten állatkertje.
Ez csak egy röpke történet volt, de ilyenből számtalan előfordul nap mint nap. Remélhetőleg a folytatásban majd kiderül, milyen cég is ez a bizonyos :)
Subscribe to:
Posts (Atom)